Mikor szívbajt kapnak a román pártok képviselői egy-egy hangsúlyosabb romániai magyar követeléskor — ami általában Tőkés László nevéhez fűződik —, két dolog derül ki: a magyar politikai közképviseletek önmagukba fordulva, maguk elé beszélve politizálnak, hangjuk csak legritkább esetekben jut el Bukarestig.
Másrészt: a román közélet máig Trianon-komplexussal küszködik, nem tudja feldolgozni országa nagyra kerekedését, s minden magyar autonómiakövetelésre hisztériába torkollóan reagál. Mert amit Tőkés László tusványosi bejelentését követően a bukaresti tévék, rádiók, újságok és a bennük mutatkozó politikusok elműveltek, az túllép minden racionális határon. A megszólalókon látszik, közel állnak a szívszélhűdéshez, s nem győzik túllicitálni egymást, mit kell tenni a pastorul Tekessel és híveivel, akik nem átallják kijelenteni: a székelyföldi magyar közösségnek az utcára vonulva kellene követelnie a területi autonómiát. Amiben — ha utánagondolunk — semmi eretnekség nincs, minden közösségnek megadatott a gyülekezési, szabad véleménynyilvánítási jog, ez sem alkotmányba, sem törvénybe nem ütközik, sem a fennálló államrend elleni összeesküvés ismérvét nem meríti ki. Annyit jelent csupán, hogy sok ezer, esetleg több tíz-, százezer ember kiáll egy tágasabb főtérre vagy mezőre, és azt mondja: több jogot, több szabadságot, valós önrendelkezést akarunk, mert csak úgy maradhatunk meg. Tőkés László nem fegyverbe szólította a magyarságot, még csak civil engedetlenségre sem bátorított senkit, csak felvetette, eredményt akkor érhet el egy kisebbség, autonómiával csak akkor rendelkezhet egy milliónál nagyobb nemzetrész, ha képes céljait pontosan megfogalmazni, s önmagát, követeléseit láthatóvá, tapinthatóvá tenni. De pont erre nem képes Székelyföld magyar lakossága. Az elmúlt húsz esztendő alatt csak halvány próbálkozásokat tett az autonómia elnyeréséért, főképp a kilencvenes években, mikor még a diktatúra emléke eleven volt. De igazi tömegmegmozdulást sem a néha-néha ellenzékben lévő RMDSZ, sem az MPP, sem a Székely Nemzeti Tanács nem tudott szervezni. Az a bizonyos népszavazás is csak félsiker, féleredmény volt.
Minden bizonnyal a meglehetősen nagy megélhetési gondokkal küszködő erdélyi magyarság zöme úgy gondolja, a lassú és kis lépések politikája egyfajta önrendelkezést is hoz majd a közösségnek, s jobb beérni annyival. Különben erre biztatja a magyar közösséget az RMDSZ is, elég számára a decentralizáció ígérete, az önkormányzatok talmi megerősödése, a kormányzásból fakadó inkább kisebb, mint nagyobb előny.
Tőkés azt mondta el, amit tennünk kellene, kiállni százezer szám, akárcsak Katalóniában, és valós személyi, kulturális és területi autonómiát követelni. Egyszer, tízszer, ezerszer. Más út a megmaradásra nincs.
Simó Erzsébet Háromszék |
